politikai-közéleti blogom indításakor érdemes talán kicsit körüljárni, mi célból is.

Az első még a blogtéren indult, pár bejegyzéses játék volt, mindenki próbálgatta, mit lehet írni, kinek, miért. Ennél eggyel komolyabb volt a második, a Konzervatórium, amelybe társszerzőként eddig 50 posztot írtam. A Konzi a maga módján egy nagyon sajátos társaság volt, amelynek fő közös gondolatát a gyurcsányi elkúrás elutasítása jelentette. A kormányváltás környékén szét is széledt az az alaptársaság, aki kezdte, mára nem sokan írnak már a régiek közül (nem is feltétlenül a politikai, inkább a személyes - egyetemet elvégzését követő munkába állás - akár a Konzi szegről-végről konkurenciájánál - családalapítás, stb. okok miatt.)

Bizonyos értelemben a sokféleség adott egy nagyon erős inspiráló hatást a Konzervatóriumban. Ha meg kellene határoznom hogy mi volt a különlegessége, akkor két dolgot emelnék ki: Egyrészt kevésbé reflektált a napi politikára, vagy legalább is próbált hosszabb távon is értékes tanulságokat, mondanivalót megfogalmazni. Másrészt nonprofit volt, aktív politikusok és közvetlen anyagi érdek nélkül (és csak minimális háttérben meghúzódó érdekösszefonódással). Ez adta meg azt a szerzői függetlenséget, ami miatt mindenki azt írt, amit akart.

Viszont ennek az együtt gondolkodó politikai közösségnek a szétesésével eltűnt a Konzi motivációs hatása is.


Viszont mégiscsak úgy érzem, hogy - ha más nem, a magam számára - van mit írnom a politikáról-közéletről. A politikai kommentár jobbára a napi, perces frissesség csapdájában fogalmaz meg rövid szavatosságú írásokat, kevéssé reflektálva a történeti motívumokra, nem felfogván és megértvén az ok-okozati viszonyokat.

Miközben a helyzet az, hogy a politikai struktúra tekintetében ott tartunk, hogy van a kormánypárt, meg a részben elhasználódott részben alanyi szinten balfasz ellenzék, és a kormány vigyáz rá, hogy utóbbiaknak jusson annyi konc, hogy ne haljanak éhen, másnak meg ne sikerüljön politikai pártot fenntartania. Kimerült a politikai tartalék, a fiatalok a mostani öregektől tanulják el a módszereket, csak kevesebb bennük a kellem és a mértéktartás.

Eközben a kisgömböcként egyre növekvő magyar állam egy egyre fogyó, valóban a versenyszférában (ide nem értve az államközeli, pályázatokban gazdag második szociális szférában dolgozókat) dolgozó aktív réteget zsákmányol ki a két szociális rendszerbéli segélyesek eltartására. A kizsákmányoltak életkoruk és vérmérsékletük függvényében erre az ország területének gyors ütemű és tömeges, végleges elhagyásával, illetőleg korai elhalálozással reagálnak. És erre az egyenletre az egyetlen megoldási javaslat, hogy maradj és dolgozz itt, mert túrórudi (esetleg közigazgatási ösztöndíjjal együtt).

A helyzet tehát reménytelen, de nem komoly.